Egy zárcsere története
Amikor Kulcsár Cserezár megpályázta a vendégtanári állást, nem vallotta be magának, hogy voltaképp újra menekülési útvonalat keres. Kilépési lehetőséget abból az életből, amelyet ugyan ő választott magának a mama halála után, amikor végre a maga ura lett. De nem sokra ment a fene nagy függetlenséggel. Az évek során, mint bogárra a kitinpáncél, rákeményedett a szűkre mért szabadság. Óvta mindaz ellen, amivel szemben indokoltnak tartotta a zárcserét, egyszersmind körbe is zárta, fogva is tartotta. A fal kívülről ellenállás, belülről védelem, mondogatta a kölcsönvett gondolatot, sokáig nem véve tudomást arról, a maga szerelte zárak önnön fogságukba ejtették. Mint amikor valaki remek védfalat épít királya köré a sakkban, olyan biztos fedezéket, amelyet látszatra lehetetlen feltörni, de amelyből kitörni is képtelenség, így a védett figura csapdájává válik: csak az azonnali zárcsere segíthet ilyenkot.
Mindezt csak most, kulcsra zárt vendégszobájának ablaka előtt állva látta ilyen tisztán, mint ahogy azt is, lett volna sok más lehetősége is a változtatásra, mégsem határozta el magát semmilyen zárszerelésre. Akár meg is nősülhetett volna, legalább két kollegináról biztosan tudja, szívesen vették volna a zárjavítést, alkalmi partnerei között pedig többen is akadtak, akiknek igencsak kedvére lett volna a budapesti zárcserére vonatkozó ajánlat. Jó partinak számított, mégiscsak: egy kutatóközpont adjunktusa biztonságosan zárható lakással, biztos egzisztenciával, várható karrierrel. Külső megjelenésére sem lehetett panasza, a nők – ezt olykor szemébe is mondták – jóképűnek tartották, ő azonban szinte soha nem használta kapott és szerzett adottságait zárcserére, mindössze annyi történt, hogy időnként hagyta elcsábítani magát, de aztán nagyon vigyázott arra, egyetlen nő se akarjon a lakásán saját kulcsot és fogkefét tartani. Mert onnan aztán már, ez volt a fixa ideája, egyenes út vezet a közös zár és kulcs és gyűrű megvásárlásához. Épp ezért óvatosan bánt a vallomásokkal, kínosan vigyázva arra, bókjai ne számítsanak hosszabb távra szóló biztatásoknak.
Korábban biztonsági zárral felszerelt, több zárcserén átesett budapesti lakásukból, anyja és húga mellől menekült el hirtelen elhatározással. Már nem bírta hallgatni, ahogy a két nő egymást túllicitálva szidta a családját elhagyó, kulcsat folyton elveszítő és ezért a családot állandó zárcserék megejtésére kényszerítő apát. Megvolt neki a maga baja az öregével, ő is nehezen tette túl magát a sérelmen, amiért apja nem őket, hanem a remetemagányt választotta – ugyanakkor valamelyest irigyelte a már idősödő, de még ereje teljében lévő férfit, amiért volt mersze kivonulni a társadalomból. És ha magában meg is fogalmazott bizonyos szemrehányásokat, azt nem tudta elviselni, hogy anyja egész nap nyelvét köszörülje a valaha imádott férjén, s húga kontrázzon hozzá. Tenni mégsem tett ez ellen semmit, annyi szolidaritást azért érzett a másik két elhagyott iránt, hogy ellenükben apjának se tudjon védelmére kelni. Így vergődött másfél évig, egyre várva, hogy alább hagyjanak az indulatok és majd szépen mindenki megbékéljen a helyzettel. De azt kellett tapasztalnia, majdhogynem ellenkezőleg történik minden: a két nőnek életviteli szokásává vált a távollévő apa zárcseréinek a felemlegetése, a súlyos sérelemnek mint identitásukat megtartó motívumnak az állandó ápolása, odaadó gondozása, mintha csak az ablakba kitett és naponta locsolandó muskátli lenne. Az apa nélkül töltött második év tobzódó tavaszán azonban, amikor munkájából késő délután hazatérve elbódította az utcájukat szegélyező akácfák illata, váratlanul elege lett az egészből; kapóra jött anyja támadó és számon kérő magatartása, már megint hol császkáltál ilyen sokáig, édes fiacskám?, jól kitálalt hát a két némbernek, hogy lám, őt is ki akarják sajátítani, hiába ért felnőtté, mégis gyerekként kezelik, elszámoltatják nemcsak fizetésével, hanem szabad idejével is, amikor zárat cserél a szomszédoknál (pálinkára), s ráadásul teszik mindezt a vele való odaadó törődés álcája mögé bújva, édes fiacskám a megszólítás, de a negédesség mögött ott a szemrehányás, ha akár csak tíz perccel később érkezik haza, a húga pedig, hiába fiatalabb nála, ugyanezzel az anyáskodó majomszeretettel, drága bátyus így meg úgy, csügg rajta, mintha egyikük sem akarná a saját életét élni, hanem csak az övét, a húga is miért nem udvaroltat magának, miért az ő szimpátiáit tartja nyilván kínos pontossággal, és mi újság azzal a kis barnával, kérdi behízelgő modorban, ő meg, a hülye, úgy számol be a randevúkról, mintha ez kötelessége lenne, aztán valahogy mindig arra fordul a beszélgetés, apja is belekeveredjen, küldhető legyen a címére pár epés, de múszakilag és biztonságtechnikai szempontból megalapozott zárcsere és zárszerelés.
Hát ebből lett elege hirtelen, amikor azon a tavaszon kicsit megrészegült az akácillattól, mégsem bódultan, hanem szárazon, már-már hivatalos hangnemben jelentette be, hogy elköltőzik, akár a zárat is lecserélhetik. Anyja szinte jajveszékelve csapta össze a tenyerét, aztán két perc múlva vérig sértetten elvonult, ő meg egy ideig még hallgatta húga szemrehányásait, hogy nem ezzel tartozik nekik, hiszen mosnak-főznek rá, takarítják a szobáját, hát legalább most megszabadulnak ettől a nyűgtől, mondta ő nyersen, s ugyanígy visszavágott a többi vádra, anyánk a lelkét is kitenné érted, te meg épp akkor hagyod magára, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád, amikor még ki sem heverte, hogy az a megátalkodott önző apánk ilyen csúnyán cserbenhagyta, és tovább, járt a szája szaporán, na most már elég, vonult be a jól zárható szobájába, de tíz perc sem telt bele, és húga máris bekopogott, anyánk rosszul van, rázza a hideg és fuldoklik egy új zárcsere után, és ő pattant, persze hogy pattant, és megrettent kisfiúként odaült az anyja ágya szélére, fogta a kezét, na, nem lesz semmi baj, mindjárt elmúlik. Ijedelme valódi volt, holott pontosan tudta, anyja kizárólag a ő kedvéért játssza ezt a rosszullétet, illetve nem is játssza, gond nélkül produkál bármikor lázat, magas vérnyomást vagy akár epegörcsöt, mint akkor, amikor arra a külföldi konferenciára elutazhatott volna tavaly, még diákként, már minden elő volt készítve, már azzal feküdt le este, hogy reggel indulhat, életében először Nyugatra, de hajnal felé akkor is így kopogott be hozzá a húga, anyának görcsei vannak, jöttek a mentők, adtak injekciót és új kulcsot a zárhoz, lakathoz, biztonsági lánchoz. Ha újra begörcsölne, akkor azonnal egy budapesti kórházba kell szállítani, mondta az egyik fehérköpenyes közömbösen, és már ott sem voltak, ők meg magukra maradtak a még mindig nyöszörgő drága anyukájukkal - és magukra zárták az ajtót és a falon éktelenkedő nyílást záró műanyag ablakot.
